Talán soha nem volt még annyira igaz rám ez a mondás, mint most.
Éjfélkor pezsgő, koccintás, jókívánságok sora. Himnusz. Vártam, hogy jöjjön a megszokott ünnepélyesség és emelkedettség érzése, de semmi nem jött. (Csak Schmitt Pál jött egyre közelebb a tévében a beszéde alatt…) Még kívánni is elfelejtettem, pedig azt minden évben szoktam. Mi lett velem? És aztán hazafelé a zsúfolt 4-es, 6-oson már majdnem sírva fakadtam. Ami otthon be is következett, mert annyira tehetetlennek éreztem magam. Pedig sok szomorúságot, rossz érzést megelőzhettem volna, ha jobban meggondolom. Persze utólag mindenki okos…
És miért ragaszkodik az ember annyira valamihez, ami már elmúlt és amiről ő is tudja, hogy nem lenne jó, ha folytatódna? Ahol világosan meg tudja fogalmazni az eszével, hogy miért nem működhetett, ott miért érzi folyton, hogy „hátha mégis”? És miért mindig csak kérdések úsznak a fejemben, és hol vannak a válaszok?
Utolsó kommentek